Született Budapesten 1899. október 1-jén.

Zeneszerző, zenepedagógus, karnagy, a XX. századi magyar zenetörténet egyik meghatározó alakja.

Zenepedagógiai munkásságát 1925-ben az Attila utcai gimnáziumban kezdi. Közel 40 évig (1928-66) tanít a Zeneakadémia különböző tanszakain. 1928-tól - megszűnéséig (1949) - tanára és tanszakvezetője az Egyházzene és egyházkarnagy szaknak, 1929-től a Középiskolai Énektanár és Karvezető tanszak, 1949-től a Zeneszerző tanszak, 1951-től pedig - Kodály javaslatára - a Zenetudományi tanszak tanára. 1942-1962-ig a budavári Mátyás-templom ének- és zenekarának karnagya. Egyházzenei, zeneelméleti tárgyakat oktat, valamint kargyakorlatot és prozódiát. Tárgyai nagy részének anyagát ő alkotja meg. Ő az első a Zeneakadémián, aki újszerű, történeti szemléletű zeneelméletet tanít.

A cserkészmozgalmon belül megindítja és elterjeszti a városi ifjúság körében is a népdaléneklést (101 magyar népdal).

Gazdag zeneszerzői munkásságát (kb. 600 mű) népdalfeldolgozások, misék, motetták, költők verseire írt kórusművek, színpadi és drámai kísérőzenék, dalok, hangszeres művek alkotják.

Zenetudósként tankönyveket, tanulmányokat, könyveket írt. Híresek Bartók, Kodály és Liszt kutatásai.

Bárdos pedagógiai sikerei ars poetica szerű felismerésének köszönhetőek. "Ha a Tanító szereti a Tanítványát és szereti a Tantárgyát, akkor indukciós áram keletkezik, és a tanítvány menthetetlenül megszereti a Tárgyat." - s tegyük hozzá, a tanár is. (Gách Marianna Muzsika 1969)